Menedék

 

 

SOHASE...

 

 

  

Arcát láthatom e úgy
mint mikor tombolt a nyár
talán sohase
nézhetem ahogy hajdanán
s loboghatok e
ha Ő reszket és fél
így magányosan
fáj csókvágya lelkemen

 

   

Vajon mondhatom
csak engem szeret
mikor ágyát veti
s eszébe jutok
mikor feje más
párnáján nyugszik le
rejtély a kezdet
a vége se más sohase

 

   

Ha ült mellettem
csendesen
lélegzetem itta
és örült
ajkam szóra nyílt
- meghalok most ha kell -
hisz lelkem a lelkedé
most idd vagy sohase

 

   

Kínom legyen rövid
éld világod tedd mi köt
s ha megcsalt a hitem
annyi baj legyen
csak a szívből lett
egy száraz kihalt tompa rög
és miért fájjon
nem volt enyém sohase.

 

 

  

ELONOR

 

 

  

            

 

 

  

 

 

  

Örök advent

 

   


Már rég kisiklott életünk az ölelésből,
Hamuvá érett az illedelmes válasz.
Mégis, kicsiny falvak apadó népessége
Felszínen tartja még a tisztességet.
Megbarázdált arcok, sors tréfálta aggok
Mind méltó nemzedékei a cudar koroknak.
Megfontoltan fertőzik meg sas fiaikat
A nyugodt, hittel teljes élni tudásukkal.
Egyszerű szeretet mámor körülöttük a glória.
Ezeknek ellenére, félúton valahogy elvész
Az ártatlan próféták könnye,
Nem talál olvasóira a sorsok között.
Némán kiáltó várakozásunkban
Csupán sóvárgás marad az áhított szeretet,
S ha meg is tapasztaljuk, önzésbe falazzuk,
Mi a fiak, szeretni is egyre magányosabban tudunk.

 

 

   

        

 

   

 

 

  

A siralom völgyén

 

 

 

„ És ha kedves volt is valamennyire,
De többnyire volt munka és fájdalom,
Elkél életünk minden ékessége,
Elmúlik, mint árnyék és az álom,.."
( Kilencvenedik Zsoltár)

 

   


Rigófütty simogat a zöld szellőben,
-Legyezőszerű-pillanat isteni ujjbegyen-
Gondolatban kutakodik a Lényeg a léten.

 

  

Gunnyaszt a köd az Ér nádasa partján,
Tova illanna névtelen szomorúságként,
Nyújtozkodna a felhőn, az alkony pírján.

 

 

Ezüst harmatot sóhajt a zsenge kaszáló,
Megtörik fénye elkínzott üres szemeken,
Fáradtságot húz sovány terhe alatt egy ló.

 

  

Szekere zörgése lassan elvész a tájban,
A ráncos öregség bűntelen előre mered
S megtörik elszórt virágként az út sarában.

 

  

Szivárványra döcög lovával hófehér sorsa,
-Pólyában ringatózik anyai édes ölen-
S szakad égi színekre mint fekete föld pora.

 

  

Rigófütty simogat a zöld szellőben,
-Legyezőszerű-pillanat isteni ujjbegyen-
Gondolatom kutatja a lényeget a léten.

 

 

  

ELONOR

 

   

       

 

  

 

  

Fázom

 

  


csillagok az avarban
hó alatt
velük a sötétség
fehéredik papírra
fázom
szobáim falától
hol vagyok
jóllakott
kit meghánytatnak
szürke hamuba
és ablakomon Rács
kívülről magam
nem enged
meglátni
börtönömben
hova bezár
a kételkedő hideg

 

 

  

ELONOR

 

 

   

           

 

   

 

   

Lehullt alkonyok ágyán

 

 

tompa borzalomban
megrezzen tollam
eltört versszakok
romjai között
csörtet
lehullt alkonyok után
siklik sorsunk
habtiszta ágya
meleg pihén
becéz
száz elrejtett szó
gömbölyű titka
tüze lobog
illatában rózsa
hulló szirmain
hervad
lelkesedő magányunk
értelmetlen
üres fohásza
cukros hóhegyek
  

zizzenő búzaföldön

  

szeretők
szűzi teste

 

   

Elonor

 

 

 

 

 

            


 

   

Köd a hintán

 

 

  

Egyedül ül a köd a kerti hintán,
mint megdermedt hangok a kottán.
Koppannak néha elmosódva
a hűvös valóságra
hullva...
  


Egyedül ül a köd a kerti hintán,
mint unott magány a lábnyomán.
Sántít álló útszakaszon
sótlanul szürkén
fukaron...
  


Egyedül ül a köd a kerti hintán,
mint halott denevér az éjszakán.
Becsukta magába álma
szívében a fény
hatalma...
  


Egyedül ül a köd a kerti hintán,
mint somszínű csend a diófán.
Lehajol kicsit kutakodva
hintája játékára
mordulva.

  

Elonor

 

   

           

 

 

 

   

Veled

 

  

Lila és rózsaszin sziromszőnyegen
Teregetem rád vajúdó álmaim,
Édes ölekezésünkbe belemerülve
Akarom rádpazarolni magam.
Lelkem vulkánok mély háborgása
Elhaló ének (Descrescendo)

 

   

Viharfelhők fölé menekülő pillanat...

  

Nélküled  

Ébredésemben minden idegen,
Minden virág és minden ének.
Mégegyszer lépnék feléd,
De földre mégsem érek
És elemészt az eszmélet
Némán lengő szárnycsapása...

 

   

Egyedül

 

  

A fák hidegen sóhajtoznak,
Bekopognak hozzám az ablakon,
A cinege csak csendesen pityeg,
Álmodik tovább a havas ágon.
Az óramutató kongó semmi,
Nem uralja az ellopott időt...

 

 

  
ELONOR

 

  

           

  

  

Csak ...vagyok

 

   

Fákon ugrándozó madárdal vagyok
válladra hullok

 

   

Kékben fürdő tengermoraj vagyok
lényedhez simulok

 

  

Virág szírmain lubickoló fény vagyok
szemedben ragyogok

 

Lepkeszárnyon áttetsző nektár vagyok
ajkadhoz lapulok

 

  

Szélben tétovázó vihar-holnap vagyok
szívedben tombolok.

  

Az idő végtelenében zöld árnyék vagyok
pillanattá fakulok

 

 

Tollad hegyére rajzolt vers vagyok
gyönyört szavalok

 

  


ELONOR

 

 

  

           

 

  

 

  

Forró csend az est

 

   

tegnap még csend
most már szél
rezgő húr
törött hárfán
holdra aszalódva
angyalszárnyon
kifutok magamból
mindenütt ott vagyok
csodába karolok
úgy teszek mintha
csak szeretnél
megőrizni magadnak
holnapra
mindenütt te vagy
ölelkezésemben
más nem érdekel
sirva nevetni
nem látott még senki
gőzölni a havon
forró csend az est.

 

   


ELONOR

 

 

   

         

 

  

 

  

Női sors

 

   

Hajnalodik. Arcvonalaim belevesznek
az éjjeli lámpa lila titkaiba, akár az álom
az erős borba, mint bronzos tömör füst.
Hátat fordítok az éjnek és az ágyunknak.
Kinyitom az ablakom, és megengedem
a fáknak, hogy behajoljanak hozzám...

 

   

Hálóingem gyűrötten úszik a padlón,
mintha nem is az én bőröm fedné, idegen.
Mezítelenségemet a fák árnyék-ujjai
öltöztetik színes köntösbe és játszanak
minden hajlatom felett tündértáncot,
mély gordonka szól, folyik szét remegve...

 

   

Forrón öleltél az éjjel és asszonyoddá tettél
valahányszor akartad...belém-haltál...
Nem láttam arcod csak a levegővételed
zilált a fülcimpán mögött és játszott
a hajpihéimmel...és perzselte bőröm
izzadságunk mi könny és vér éles vonása...

  

Magaddal megelégedve nyújtoztatod a takarót,
már kéred a reggeli kávéd, még megölelnél, de...
már minek? hisz kiélted éjjeled s kezed már
az ajtókilincsen...leheled vakká tükrödet, ne láss.
Lassan rám-köszönsz és diadalittas dallal elindulsz.
Még nyúlnék illatod után, de csak nézni engeded.

 

  

Porzik már körülöttem a reggel, seprem
az éjj szennyeit, mint rongyos utcaseprő, ám
megmarad a kihűlt fal, a fájó gondolat, a vers...
Apám, anyám zokog és én vendégem várom.
Jajj, ne! Önmagam ül velem szemben az ágyon.
Magunk maradtunk. Gyönge, árva, három.

 

  


ELONOR

 

   

           

  

 

  

Kettő egy

 

   


Két álom egy levélben
két könnycsepp
földre hull
  


Két vers egy titokban
két pillanat
éjjé fakul
  


Két sóhaj egy érzésben
két virágszirom
vágyba hervad
  


Két ajak egy csókban
két hegedű
fénybe olvad

 

  
Két ajtó egy kulccsal
két sors
csendbe szakad

 

  


ELONOR

 

 

 

 

           

 

 

  

 

   

Követel a világ

  


kudarcok csattannak
repednek szét
körülöttem
sok-sok hamu-vér
istentelen kihűlés
fenyeget
sorsok síró nevetésében
gőzöl a szeretni-vágy_

 

 

irtózatos
száradó fenyőfalevelek
sodródnak a széllel
keresve
meggyúrni hasonló
mellkassá repedni-szét_

 

   

belém fagy
a lélek nem érdekel
hazudom magamnak
tükörben
hegedűhúr szakad
próbál gyúrni
rezegve
hozzám hasonló
szeretet-koldusokat követel
a világ_

 

 

  


ELONOR

 

 

   

          

 

  

 

   

Út a semmiből a mindenbe

 

 

  

Az asztalomon idegenek a nyitott könyvek,
A szó, a könny nehezen szakad...
Elszórt és hamis gyöngyök között derengek.

  

Közöttük látom megrepedni előttem a tükröt,
Csörömpölő fekete üvegszilánkok,
A megfáradt idő sikolya arcaimba szűrődött.

 

  

Szívemre fonódik, egy keserű gyarló rejtvény,
Irgalmas ezüst-koszorú megadás,
Kialvó fáklyák között ásít és remeg a fény.

 

  

Imád hangja seblázas szívem borogatása,
Végtelenemnek nincs távolsága,
Kék sziget gyertyámon tenyered borzongása..

 

   

A lélek elindul, összekulcsolom veled kezem.
Pilláim könnytől nedvesek,
Mély zöngő hangon átjár az Isteni kegyelem.

 

   


ELONOR

 

 

 

 

        

 

   

 

   

Semmi a lapomon

 

 

 

 

Ellazulok, szabadon engedem az elmém

  

 

S már semmi sincs körülöttem.

 

  

 

Se gond, se munka, se lét, sem semmi.

 

   

 

Csak én és várok, csak szállok.

 

 

 

 

Most úgy érzem, sírnom kellene,

 

   

Már úgy mintha csak örülni, nevetni.

 

   

Még sem teszem egyiket sem, azért sem.

 

  

Várakozva ülök és nézek a semmibe.

 

 

 

 

  

Most olyan jót szeretnék, olyan nagyot írni,

 

  

Megrázni magam, a láncokat letépni,

 

   

Végre pironkodás nélkül önmagam lenni

 

  

És a világ dolgait értelmesen vitatni.

 

 

 

    

Most felveszem a tollam, írok egy szót.

 

   

Hogy mit teszek ezzel, rosszat vagy jót,

 

  

Nem tudom, de csak egyre folytatom

 

  

S lehet hogy a semmivel, de betelik a lapom.

 

   


ELONOR

 

 

   

            

 

   

 

  

Szomj

 

   


Hozzád vonszolom magam halkan
osonó farkas-szimatban
mélyen zenélő hangban
töviságon esetlen
meggyötörten
  


Eléd borulok mint bús világ
vizért szomjúzó virág
magát ürítő némaság
elfojtott fehéren
szeretet-éhesen

 

   

vedli bőrét pantomim arcom
színei tobzódnak palettámon
könny-csókban ima-hang
összecsengő két harang

 

   

lopakodó léptem néha csosszan
marad a szám kitárva hosszan
nem akarok elszakadni sem
  

pillantásod pecsét lelkemen

 

 


ELONOR

vissza a címoldalra



 


scarlett.honlapepito.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérkép
ingyen honlap
Powered by honlapepito.hu